A nemi szereppel kapcsolatos problémák

Az alábbi írás sem teljességre, sem szakszerűségre nem törekszik, egy kineziológus tapasztalataiból nyújt ízelítőt a téma iránt érdeklődőknek. A klienseim többségének nehézségei vannak ezzel a kérdéssel kapcsolatban, bár sokan nem tudnak róla.

Először is: mit értek nemi szerep alatt? Általában mindannyian szeretnénk megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket a világ támaszt velünk szemben. Szeretnénk jó tanulók, szülők, munkaerők stb. lenni, attól függően, hogy éppen milyen „szerepet játszunk”. Ugyanez természetesen arra is vonatkozik, hogy – nemünktől függően – férfiként vagy nőként is eleget akarunk tenni a követelményeknek.

Ízelítőül fölsorolok néhány olyan tényezőt, amelyek nyomán úgy érezhetjük, hogy nem vagyunk megfelelők.

A szüleink fiút szerettek volna, de lánynak születtünk; lányt akartak, de fiúk lettünk. Sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy legyen legalább egy fiú, aki továbbviszi a család nevét (ki ne haljon a Kovács név). Sokszor azért születik meg a második vagy harmadik gyerek, mert az már talán fiú lesz. Ha ilyenkor mégis lányként jön világra, az megbocsáthatatlan. Az is előfordul, hogy az anya lányt szeretne, mert a saját ki nem élt vágyait akarja benne megvalósítani (babázás, öltözködés, fiúzás stb.), az átkozott kölyök pedig nem szégyell fiúnak születni. A gyerek megszületése után a szülők többsége belenyugszik a helyzetbe, de az, hogy magzat korában nem felelt meg a szülői elvárásoknak, súlyos és maradandó sérüléseket okozhat a személyiségében.

Itt álljunk meg egy kicsit! Az általánosan elterjedt vélemény szerint a magzat egy biológiai objektum, egy kezdemény, aki (ami?) semmilyen szellemi tevékenységre sem képes. Egyes feministák szerint az anya testrésze. Ennek megfelelően mindegy, hogy mit beszélünk a terhes anya jelenlétében, azt a magzat semmiképpen sem érzékeli. Mielőtt kineziológiával kezdtem foglalkozni, én is így gondoltam. Azóta azonban állandóan beleütközöm abba, hogy a tünetek egy része a magzati korból ered, gyakran annak a korai szakaszából, például a fogantatás idejéből. Ilyenkor még nincs semmilyen érzékszervünk. Agyunk sincs, amelyik földolgozná az információkat és tárolná azokat. Arról nem beszélve, hogy kétéves korunk körül kezdünk beszélni és akkor is csak tőmondatokban. Mégis, jó néhányszor kerültek már elő olyan emlékek ebből a korból, amelyekről a kliensem nem tudhatott, utólag viszont ellenőrizte és valódinak bizonyultak. Nem akarok foglalkozni a kérdés spirituális oldalával, egyszerűen tény, hogy a magzat is érzékeli a környezetét és gondolkozik – ha nem is pontosan úgy, mint később. Érdekességként megjegyzem, hogy többször kezeltem már magzatot az anyján keresztül. Azt is meg lehet így tudni, hogy az anya a gyerek igényeinek megfelelően táplálkozik és mozog-e, sőt izomteszttel azt is megkérdezhetjük, hogy milyen zenét hallgasson.

Térjünk vissza a nemi szerephez! Sok anya panaszkodik a gyerekének arról, hogy mennyire fájt neki a szülés. Fiúkban ezzel szép nagy bűntudatot lehet kelteni. Lányokban is, de bennük még azt a félelmet is ki lehet alakítani, hogy később majd nekik is át kell ezt élniük. Szomszédasszonyok, óvónénik, rokonok egymás közti beszélgetéseiben is előfordul ez a téma, gyakran a kislányok jelenlétében. (Ő még úgysem érti, hogy miről van szó, különben sem figyel ide, játszik.) Nos, a gyerek figyel, méghozzá nagyon. Talán még nem magyarázták el neki, hogy miből lesz a kisbaba és hogy születik meg, azt viszont megérti, hogy a néniknek ilyenkor valami borzasztó dolgot kell átélniük. A kislányok ezeknek az élményeknek a hatása alatt kezdenek tiltakozni a szülés ellen és minden ellen, ami azzal összefügg. A konkrét beszélgetést persze elfelejtik, nemsokára már nem tudnák fölidézni az óvónéni, anyu, a szomszédasszony rémtörténeteit, de a lényeget megőrzik. Tudatos szintre általában nem kerül a félelem, de pszichoszomatikus tünetekben jelentkezik a hatás. Ennek első megnyilvánulása általában a görcsös, fájdalmas menstruáció. Ez annyira gyakori, hogy sokan természetesnek tartják. Sok esetben az orvosok is így kezelik. (Kisasszony, ezzel meg kell tanulni együtt élni, de majd fölírunk egy jó görcsoldót. Abból háromszor egyet étkezés után …) A legszebb, amit erről hallottam, az volt, hogy sebaj, majd a menopauza megoldja a problémát. Több olyan esetem volt már, hogy egyes nők évek óta akartak gyereket, de nem estek teherbe. A számtalan orvosi vizsgálat megállapította, hogy nincs semmilyen eltérés, csak a prolaktin szintje sokszorosan magasabb a normálisnál. (Ezt a hormont a hipofízis állítja elő. Legnagyobb mértékben a szülés után termelődik és a tejelválasztás egyik feltétele. Komoly stressz vagy éhezés – pl. anorexia – esetén is keletkezik. Az egyik funkciója a tüszőérés akadályozása, hogy a nő szoptatás, éhínség vagy válságos helyzet idején ne essen teherbe.) Ilyenkor az okok között mindig megtalálható volt a félelem a szüléstől.

Mostanában már ritkábban, de még mindig előfordul, hogy a szülők nem tájékoztatják a gyerekeiket a szexualitással kapcsolatos tudnivalókról. Kínos téma, rendes családban nem beszélnek ilyesmiről. Idősebb és középkorú embereknél gyakori, hogy a családi tabu miatt az osztálytársaiktól vagy a házastársuktól szerezték meg az alapvető információkat. Voltak olyan eseteim, hogy a 12-13 éves kislánynak az úttörőtáborban, illetve az iskolában óra alatt jelentkezett az első menstruációja. Azt hitték, hogy súlyosan betegek és meg fognak halni, de szégyelltek segítséget kérni, hiszen „ott” véreztek. Könnyű elképzelni, hogy azóta mit kínlódtak ezek a nők minden hónapban, amikor „megjött”.

A kamaszkor kezdetén a gyerekek alig tudnak másra gondolni, mint arra, hogy ők már majdnem felnőttek. A testük elkezd átalakulni. Megjelenik a fanszőrzet, a fiúknál a pollúciós álmok, a lányoknak formálódni kezd a mellük. Nem tudják megítélni, hogy mennyire szépek vagy csúnyák. Ezzel kapcsolatban két referencia lehetséges: leginkább az ellentétes nemű kortársak véleménye számít, de fontos a szülők szerepe is. A fiúk nagyon szeretnének föltűnni a lányoknak. Ha kedvesek velük, ezt gyakran a többi fiú gúnyolódása kíséri. Így hát csúfolják a lányokat. Leginkább a külsejüket kritizálják. Ezeknek a megjegyzéseknek még közelítőleg sincs közük az „áldozat” tényleges alakjához, de ha a szülők nem tisztázzák ezt a kérdést a gyerekükkel, akkor hosszú távú következményeik lehetnek. Több esetben kezeltem olyan súlyosan testképzavaros nőket, akiknek a problémája egy „nagy a feneked” típusú megjegyzésre volt visszavezethető.

Ejtsünk erről még néhány szót! Általában a nők – kevés kivétellel – nincsenek kibékülve a külsejükkel. Arra a kérdésre, hogy mi a kifogásuk a külalakjukkal szemben időnként olyan válaszokat kapok, hogy nem akarok hinni a fülemnek. Nagyon gyakran kiderül, hogy egyesek nem önmagukat látják a tükörben. Ezt a jelenséget nagyképűbben testképzavarnak nevezhetjük. Rendszerint a gyerekkorból ered, részben az iskolai csúfolódások, illetve a rivális testvérek kritikái nyomán alakul ki. Más esetekben a saját maga el nem fogadását magyarázza a – szerinte – előnytelen külsejével. Olyan esettel is találkoztam, hogy az anya féltékeny volt a csinos serdülő kislányára és néhány jóindulatú megjegyzéssel egy életre tönkretette a gyerek önbizalmát. „Nem baj, hogy te nem nézel ki olyan jól, mint a Zsuzsi, a belső szépség számít. A külső szépség úgyis mulandó.”

Születésünkkor a társadalomtól megkapjuk a „munkaköri leírásunkat”. Ez eredetileg arra volt hivatva, hogy fölkészítse a gyerekeket a majdani szerepükre: a nő anya és háziasszony, a férfi katona, apa és dolgozó családfenntartó. A betölthető foglalkozások és szerepek már rég megváltoztak, de a régi nevelési sémák még sok esetben érvényesülnek. Ennek megfelelően a fiú játsszon katonásdit vagy ennek valamilyen változatát. (Az én gyerekkoromban divatosak voltak Cooper regényei, akkor gyakran játszottunk indiánosdit.) Népszerűek a labdajátékok, nálunk leginkább a foci. Érdekelhetik a műszaki eszközök, pl. autó, repülőgép, számítógép. Bizonyos határok között elfogadott a verekedés is. Egy fiú négy éves kora után nem sírhat. („Olyan vagy, mint egy lány. Milyen katona lesz belőled?”) Az iskolában a fiúknál inkább elnézhető a rosszalkodás. Elsősorban a reál tantárgyak iránti érdeklődést várjuk el tőlük, a történelem azért lehet vonzó, mert sok szó esik benne a háborúkról. A kislánynak szabad sírnia. Szabad babázni, főzőcskézni, a nagymama irányításával kézimunkázni vagy rajzolni. A közös játékok közül régebben a „körben áll egy kislányka” vagy a „nyuszi ül a fűben” típusúak voltak szokásban, mostanában már esetenként a „fiús” játékokba is bekapcsolódhatnak. Ebből a szempontból előnyben vannak, próbálna meg egy fiú babázni. Iskolás lányoknak illik valamivel szorgalmasabbnak lenniük. Érdekeljék őket a humán tantárgyak, elsősorban a nyelvek. Az iskolában a szünetben a fiúk általában bandákban rajcsúroznak, a lányok kettes-hármas csoportokban pletykálnak.

Ha valaki nem felel meg az előírásoknak, az nem igazi lány vagy nem igazi fiú. A gyerekek súlyos sérüléseket okozhatnak az ilyen jellegű megjegyzésekkel, esetleg azzal, hogy kizárják a játékból a más nemű társukat. A megkülönböztetés kiválthat egy torz alkalmaz­kodást, ennek jellemző példája a nők körében a trágár beszéd vagy az a manager nő, aki a macsó „kemény legény” stílust utánozza és elsősorban a férfi beosztottak fölött szeret basáskodni. Újabban egyre gyakoribb a nyafogó, feminin férfi. Ez a jelenség valamennyire a korábban elterjedt EMO divatban is megjelenik.

A jelenség nagyon szerteágazó, csak néhány megnyilvánulását soroltam föl. A nehézségek megoldhatók, bár nem mindig könnyen és gyorsan. A sikernek egy föltétele van: az érintett személynek föl kell ismernie, vagy legalábbis el kell fogadnia, hogy ilyen típusú problémája van.